Varga Málna Anikó: Az az egyetlen énekkari tag vagyok, aki sosem vágyott szóló szerepekre
2025. OKTÓBER 7.
A Szegedi Nemzeti Színház évadnyitó ünnepségén Barnák László főigazgató köszöntötte a jubiláló tagokat. Közöttük Varga Málna Anikó énekkari tagot, aki negyven éve erősíti a társulatot.
Az énekművészt megkérdeztük híres operaénekes férjéről és öt „kislányukról”, valamint kedvenc helyeiről is.
– Meglepettnek tűnt az ünnepségen. Nem számolja a színháznál töltött éveit?
– Valóban nagyon meglepődtem, nem számolom az éveket. Sokféle szám kavarog a fejemben, ráadásul sok időt töltöttem otthon az öt kislányunkkal főállású anyaként, de az meghatározó, hogy 1981-ben kerültem Szegedre. Ezek szerint negyven éve vagyok boldog énekkari tag a színházban, erre nagyon, de nagyon büszke vagyok.
– Melyik volt az első énekkar az életében?
– Világéletemben énekkarban énekeltem, Cegléden születtem, és már általános iskolás koromban eldöntöttem, hogy magyar-ének szakos tanár leszek. 1985-ben végeztem a szegedi főiskolán, és Juray Miklósnál voltam állásinterjún, hogy a Rókusi II-es általános iskolában taníthassak. Közben Mihálka György karnagy kórusában énekeltem, aztán Rozgonyi Éva Bartók kórusában. Csodálatos időszak volt. Amikor 1986-ban megnyílt a felújított Nagyszínház, találkoztam Masa Melindával, aki csoporttársam volt a főiskolán, és már énekelt a színházi énekkarban. Tőle hallottam, hogy megüresedett náluk egy hely, megpróbálhatnám. Molnár László karnagy úr hallgatott meg, és vett fel, azóta itt vagyok.
– Mi volt az első, amit a színházban énekelt?
– Az első az dupla élmény: az Aida opera produkcióba kerültem be először, és azonnal turnéra mentünk. Nagyszerűen éreztem magam. A másik felejthetetlen emlékem a Csárdáskirálynő, Bodolay Géza rendezésében. Kultúrsznob voltam, számomra az opera volt a magas művészet. Erre ott álltam az első színpadi próbán a hiányos kis jelmezemben, a Jaj, Cica! számban, ahol bejött Jakab Tamás, mint Bóni. Először azt éreztem, Jézusom!
A második próbán viszont megtörtént az a változás, hogy az operett egyszerűen nem csak elvarázsol, de megbolondít, átalakít, és onnantól kezdve ugyanúgy, ahogy operarajongó, operettrajongó is vagyok.
– Azt számon tartja, mi mindenben énekelt?
– Nem, mert a lényeg, hogy én az az egyetlen énekkari tag vagyok, aki sosem vágyott szóló szerepekre.
– Nahát. Hogyhogy?
– A fiatalok, amikor idekerülnek, kapnak lehetőségeket, és is kaptam, az akkori My Fair Ladyben szolgálólányt lehettem a későbbi barátnőm, Merényi Nicolette mellett. Virágáruslányként volt is egy önálló mondatom, de minden előadás után az volt az érzésem, nem csinálom jól, valahogy lelkileg, idegrendszerileg alkalmatlan vagyok szóló megnyilvánulásra. Az énekkarban vagyok boldog, az az én terepem. Az énekkarban korábban is, most is mindenki magasan kvalifikált, master diplomával rendelkező énekkari művész.
Nem csak a szólistáké, a mi életünk is roppant változatos, táncolunk, koreográfiákat készítenek a számunkra, mesés ruhákat hordunk. Ha hívnak, szívesen ott vagyunk a szabadtérin is.
Még a színpad melletti dobozban is boldogok voltunk idén a Rebeccában, mert a zenésztársainkkal együtt lehettünk. Igen, bármilyen furcsán hangzik, már a musicalt is megszerettem.
– A férje, Andrejcsik István híres operaénekes. Önök otthon is énekelnek?
– Nálunk mindig hanglemez szól, a férjem híres gyűjtő. Nemcsak operát, mindent hallgatunk, elsősorban énekesek szólólemezeit, bel canto énekesekéit. Ha semmi nem szól, akkor a férjem is szívesen énekel. Én ritkábban énekelek otthon. A gyerekek is mindannyian tanultak zenét, az ötből hárman ebből élnek: Jelly hegedül, Bóbita zongorázik, Kézia csellózik. Alina is zongorázott, de ő közgazdasági területen helyezkedett el, a legidősebb kislány is zongorázott, ősztől pedig az operatagozatunk rendezőasszisztense, Andrejcsik Lujza Lili. Úgyhogy egy újabb Andrejcsik a színházban.
– És az ön Málna neve honnan származik?
– A szerelemmel jött valahogy, igaz, a férjemmel mind a ketten másként emlékszünk, hogyan is történt.
– Szegedhez mennyire kötődik?
– A Szegedhez fűződő szerelmem már a főiskolán egyértelművé vált, rögtön tudtam, hogy itt kell maradnom. Egy szerelem miatt 1988-ban elszerződtem ugyan Pécsre, három évig maradtam távol. Noha szerettem a várost, és olyan legendás operakarmesterekkel dolgozhattam együtt, mint Breitner Tamás és Hirsch Bence, ráadásul életre szóló barátságokat kötöttem, ahogy véget ért a szerelem, első dolgom volt rohanni vissza Szegedre. Visszafogadtak szeretettel.
– Megnézik a kollégákat itt és más színházakban?
– Mindig megnézzük az itthoni előadásokat. Különleges öröm, hogy az Oltalomkeresők produkcióban a prózista kollégákkal együtt dolgozhatunk. Amikor csak tehetem, a férjemmel tartok valamelyik a Müpába és az Operába is, vagy megnézni a fellépő tanítványait.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.