Színészként ment el, zeneigazgatóként tért vissza – Mátyássy Szabolcs nagy tervekkel érkezett Szegedre

Mátyássy Szabolcs Szegedre költözött családjával, mert szerinte csak úgy lehet felelősen vezetni egy kulturális intézményt, ha az ember maga is szerves részévé válik annak a városnak, amelyért dolgozik.

Csaknem két évtized után zeneigazgatóként tér vissza Mátyássy Szabolcs a Szegedi Nemzeti Színházba, ahol 1997 és 2003 között, majd 2006–2007-ben színészként erősítette a társulatot. Pályájának egyik legmeghatározóbb állomása volt Szeged: itt vált felnőtté, életre szóló barátságokat kötött, és itt tapasztalta meg először, mit jelent egy valódi színházi közösséghez tartozni.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen továbbra is tanít, a negyedéves zenés színész osztály osztályfőnöke, de családjával már júniusban Szegedre költözött, első gyermeke – kisfia – pedig októberben itt születik meg. Elmondta, nem a múltat szeretné újrajátszani, hanem azt az összetartó színházi közösséget szeretné erősíteni, amely miatt számára Szeged ma is a világ közepe.

Szeged után Kínáig ment, majd jött a nagy fordulat

Annak idején volt igazgatója, Korognai Károly hívására szerződött Szegedről Veszprémbe, majd egy évre még visszatért Szegedre. Ezután azonban úgy érezte, változtatnia kell.

Ha valamitől az ember nem boldog, akkor azt nem kell csinálnia. Megmérgezi, szétárad a vérkeringésében – mondta.

Úgy érezte, számára a színház akkori formájában már nem jelentette ugyanazt az izgalmat és szabadságot, mint korábban. Világot akart látni. Két évet töltött Svédországban, egyet Skóciában, majd egyet Kínában.

Életének következő fordulatát egy váratlan felfedezés hozta. 37 évesen jelentkezett a Zeneakadémia akkor induló alkalmazott zeneszerzés szakára, később klasszikus zeneszerzői diplomát, doktori fokozatot és művészetigazgatási menedzser végzettséget is szerzett. Életének korábban különállónak tűnő szálai – a színház, a film és a zene – összeértek. Később a debreceni színház igazgatója lett: háromszáz ember munkájáért felelt, és irányításával jött létre a színház tánctagozata, erősödött meg az operatagozat. Debrecenből közös megegyezéssel távozott, majd több ajánlat közül végül a Szegedi Nemzeti Színházat választotta.

Nem a reflektorfényben rejlik egy színház igazi ereje

Bármerre vitte az útja, Szegedtől soha nem szakadt el igazán. Évente visszatért, hogy találkozzon régi barátaival, megnézze egykori kollégái előadásait, rendezéseit.

Felidézte, hogy a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején sok rendező a szegedit tartotta az ország egyik legerősebb társulatának.

Szikora János, Zsótér Sándor, Telihay Péter, majd Korognai Károly időszakában szinte a csilláron is nézők lógtak, és nem tudtunk úgy kimenni a művészbejárón, hogy annak ne félórás autogramosztás legyen a vége – mesélte, majd hozzátette, számára mégsem ez jelentette azoknak az éveknek a legnagyobb értékét.

Lent, a művészbüfében nem lehetett helyet találni. Mindenki mindenkivel beszélgetett. Nem számított, hogy valaki színész, operaénekes, táncos vagy díszítő volt. Egy család voltunk – mondta.

Csak úgy lehet jól csinálni, ha a színházban dolgozók a portástól az igazgatóig számíthatnak egymásra. A szakmai precizitás mellett ezt a humanista szemléletet szeretném tovább erősíteni zeneigazgatóként – fogalmazott.

A teljes interjú a Délmagyar.hu oldalon olvasható.

Fotó: Karnok Csaba