Szegedre igazolt Debrecenből – Szász Gabriella három szereppel debütál a színházban

A társulatról, Szegedről és a pályakezdés nehézségeiről is őszintén beszél a fiatal színésznő. A Szeged.hu interjúja.

– Hogyan került Szegedre? Elég kalandosnak tűnik az út.

– Kolozsvári lány vagyok, erdélyi. Pestre mentem egyetemre, 2024-ben végeztem Novák Eszter és Selmeczi György zenés osztályában, onnan szerződéssel kerültem Debrecenbe két évre. Az elején nagyon szerettem ott lenni, de aztán dolgozni kezdett bennem, hogy mást is kell látni és tapasztalni. Az új vezetőséggel nem ugyanazt gondoltuk a színházról – lehet, hogy ők is így érezték –, és elváltak útjaink.

– Mi volt a kapcsolódás Szegedhez?

– Követtem a szegedi színház tevékenységét, főleg mert itt játszanak osztálytársaim: Turi Péter, Polák Ferenc, Fekete Patricia, Vatamány Atanáz. Koltai M. Gábor pedig egyetemi tanárom volt. Nagyon szimpatikus volt, amit láttam, úgyhogy az első adandó alkalommal telefonáltam, hogy szívesen jönnék. Épp casting volt kis szerepekre, hát jelentkeztem én is. Három nap alatt készültem fel – a debreceni Viktóriából és az Oliver!-ből hoztam dalokat –, a casting pár óra alatt lezajlott, és egy hónap múlva felhívott Barnák László főigazgató, hogy számítanának rám az egész évadban. Nagyon örültem ennek, mert szerződésre nem számítottam, és nagyot kuncogtam, amikor elmondta, hogy Viktória és Oliver! is lesz.

– A Jó estét nyár, jó estét szerelemben rögtön három szerepben láthatjuk. Ez mekkora kihívás?

– Ezeket a kisebb epizódszerepeket talán még egy kicsit jobban is szeretem, mint a nagyokat, mert nagyobb kihívás. Mind a háromnak különbözőnek kell lennie, és nagyon pici idő van arra, hogy megmutassam: ez egy másik ember. Jó lenne, ha nem az legyen az első gondolat, hogy „ó, ez ugyanaz a színésznő”! A Hűvös Ilonában van valami visszahúzódó szemérmesség, ami bennem is megvan, a nő a bárban az a „csak viccelődünk, érezzük jól magunkat” típus – ilyen is tudok lenni, és Krisztinában meg szeretek a barátaim józan esze lenni, kívülről ránézni a helyzetekre. Nagyon várom már, nagyon kíváncsi vagyok!

– Milyen sorrendben jön a többi bemutató?

– A Jó estét nyár után a Viktória következik, annak februárban lesz a premierje, aztán tavasszal pedig az Oliver!. A Viktóriában már játszottam Debrecenben, akkor az Icikét, itt most az egyik szubrettet, Riquettet fogom – igaz, azt is játszottam már egyszer, de az csak egy beugrás volt, nyolc óra alatt, próbák nélkül készültem fel. Örülök, hogy most végre lesz időm rendesen bepróbálni. Az Oliver!-ben, ha minden igaz, ugyanazt a szerepet játszom, mint Debrecenben, de biztos, hogy itt teljesen más lesz, mert más emberekkel, más rendezővel, más dinamikával fogok találkozni. Szeretem azt a szerepet.

– Zenés szakon végzett. Mi áll igazán közel önhöz?

– Sokáig azt hittem, hogy a próza az erősségem – ami szerintem így is van –, de nagyon hiányozna az életemből, ha nem lenne épp zenés előadásom. Nagyon szeretek operettet játszani, mert ugyanannyira jól kell énekelni, mint amennyire jól kell táncolni és szöveget mondani. Bravúr, ha ezt valaki meg tudja csinálni. Ez igaz a musicalre is, úgyhogy nem is tudok választani egyet.

– Kire hallgat szakmai kérdésekben?

– A rendezőre, tapasztaltabb kollégákra, de ha nehéz helyzetbe kerülök, az osztályfőnökömet, Novák Esztert szoktam keresni. Tőle kérek mindig tanácsot. Egyszer meg is jegyezte, hogy miért nem hívom olyankor is, amikor valami jó hírem is van! Pályakezdőként könnyű kétségbeesni, pedig legtöbbször ezek nem eget rengető problémák.

– Milyen a szegedi társulat?

– Nagyon-nagyon befogadó. Sokakkal még nem is találkoztunk a próbák alatt, mert egyelőre kis, zárt jeleneteket próbálunk, de ha összefutunk a folyosón és rájövünk, hogy még nem mutatkoztunk be, egyszerre nyújtunk kezet egymásnak. Segítőkészek, még abban is, hogy ne tévedjek el a hatalmas épületben, márpedig szokásom ez...

– Szeged most már nemcsak a munkahelye, hanem az élettere is. Mi a benyomása a városról?

– Csodálatosan élhető város, nagyon szép! A Tisza-partot nagyon szeretem, minden nap ott jövök át – Újszegeden lakom. A hídon mindig megállok, körbenézek, lefotózom, milyenek épp a fények, a madarak, az emberek... De kíváncsi vagyok a Boszorkányszigetre, szeretnék eljutni múzeumba, eltévedni a belvárosban – mint már mondtam, szokásom ez. Debrecen nem tűnt ennyire természetközelinek, mint Szeged: kinézek az ablakon, parkot látok, gyorsan kijutok zöldterületekre. Ez Pesten és Debrecenben is nagyon hiányzott.

– Fiatal színészként milyennek látja a vidéki színházak helyzetét?

– Mindenképpen pozitívum a családias, összetartó környezet, ami Budapesten sokszor nincs meg, mert mindenki hazamegy munka után. Itt úgy érzem, a kollégákban több hajlandóság van maradni, beszélgetni előadás vagy próba után. Szeretem, hogy vidéken mindenfajta előadás létrehozható, akár prózai, akár zenés, akár alternatív. Legyen is szabad, ne függjünk attól, hogy fent van egy csúnya bácsi vagy néni, és rám mutat, hogy „jaj, ezt azért nem kéne”! Ezt nem szeretem. Tudjunk őszintén beszélni egymással.

Az viszont szomorú, hogy a legtöbb vidéki színház bérezését fejleszteni kellene, és ez nagyon elhúzódik. Így nehéz a jövőbe nézni: mi lesz velem öt év múlva? Jó lenne, ha erre több figyelem irányulna, mert akkor pályamodellekben lehetne gondolkodni. Eddig nem éreztem igazán hajlandóságot arra, hogy egy embert egy intézmény szeretne megtartani, felépíteni, tanítani Bízom benne, hogy Szegeden ez másképp lesz.

A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.