Szaszák Zsolt: Pofátlan gyereknek tartom magam

A maga 21 évével a legfiatalabb a Szegedi Nemzeti Színház társulatában az újonnan érkezett Szaszák Zsolt. Azt mondja, a Dóm térre jár nosztalgiázni, hiszen a szabadtérin lépett fel először a városban. És már van egy kis otthonérzete is.

– Válogatáson dőlt el, hogy Szegedre kerül. Meséljen erről!

– Békéscsabai vagyok, de elköltöztünk Sopronba a szüleimmel, és a Budapesti Operettszínház színészképzőjében tanultam zenés színész szakon. Sok munkát kaptam már közben is, és amint végeztem, megláttam, hogy meghallgatást hirdet ez a csodálatos intézmény. Az volt a problémám, hogy a kiírás szerint diplomázott fiatal színművészeket, illetve egyetemi gyakorlatukat töltő színművészetiseket kerestek 22 és 35 év között, és ez egyik se illik rám. Pofátlan gyereknek tartom magam, de csak ilyen castinghelyzetekben, és úgy döntöttem, megpróbálom, tehát eljöttem. A főrendező, Horgas Ádám nyilván már tudta, milyen szerepekre szemezget közülünk, de mi nem, és ez hatalmas segítség volt számomra, mert nem éreztem a nyomást.

– Mivel ugrotta meg a szintet?

– Valószínűleg életkoromból fakadóan nem tudok a próbákon végig összpontosítani, de válogatásokon, amiknek még az előadásoknál is nagyobb tétje van, nagyon fókuszáltan koncentrálok, és ez tetszhetett meg. Először egy gyakorlati tréningsort vezetett Ádám, az volt az első rosta, a második fordulóra verset, monológot és néhány dalt kellett vinni. Megkérdezték, mit szeretnék ezek közül, én az éneklést választottam, mert abban érzem igazán otthonosan magam. A Rikkancsok című musicalből énekeltem, a Santa Fe című dalt, ami mostanra az igazi castingdal lett számomra. Ahogy befejeztem, Borovics Tamás csak két szótagot mondott, ami nem tűr nyomdafestéket, én pedig álltam megszeppenve, hogy ez most vajon jót jelent-e.

– Ezt a dalt a színház Tisza-parti hétvégéjén is elénekelte nyáron.

– Igen, ugyanis a meghallgatás után felhívtak Horgas Ádámék, hogy gondolkodnak bennem, és szeretnék, ha idejönnék. Egyik kezemben a kutya póráza, másikban a szemét, rajtam egy negyvenkilós táska. Megint nem idézném, mit kiabáltam, amikor felfogtam, hogy leszerződtettek, csak elkezdtem zokogni. Elmondták, milyen szerepekre hívnának, ezek között több szerepátvétel is lenne, de mindebből semmire nem emlékszem, olyan hatalmas volt az eufória. Ha két ilyen elképesztően jó szakmai ember ilyen szintű bizalmat szavaz nekem a mostani helyzetben, akkor az emberhűségre ad okot. Ők nagyon nagy kockázatot vállaltak velem, egy ennyire fiatal pályakezdővel, bízom benne, hogy a mestereim lesznek.

– Akkor ön most harapós, vagyis bizonyítani akar?

– Igen, igen. Pont amiatt, hogy itt vagyok ebben a soktagozatú, nagy társulati tagsággal rendelkező intézményben, nem tudok fürdőzni ebben az élményben, hanem még nyomaszt a felelősség.

A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.

--- fotó: Szabó Luca / Szeged.hu --