Ha kell, piros hóról is gondoskodik Kertész Zsolt

A színházi kellékes tevékenysége a bűvészekéhez hasonlatos, éppen ezért a találékonyság, a fantázia és a jó problémamegoldó képesség elengedhetetlen feltétele e hivatásnak. A rendező és a díszlettervező – első hallásra gyakran kivitelezhetetlennek tűnő – álmát ugyanis a kellékes feladata valósággá gyúrni. Vagy legalábbis valósághűvé. Szótárában a lehetetlen szó nem kap helyet.

Kertész Zsolt 1989 óta tevékenykedik kellékesként a Szegedi Nemzeti Színházban. Bár vendéglátói szakiskolát végzett, már kiskamaszként egy életre magával ragadta a színház világa. – 1982-ben volt szerencsém megnézni Goldoni Mirandolina című komédiáját Király Levente bácsival, Juhász Já­cinttal, Kovács Zsolttal a főszerepekben. Annyira meghatározó élmény volt, hogy már 12 évesen eldöntöttem, hogy itt szeretnék dolgozni – emlékezett vissza.

A kellékes munka mellett 25 éven keresztül tevékenykedett ügyelőként is a teátrumban, mely munkássága elismeréseként a színház 2007-ben Varga Mátyás-díjjal tüntette ki.

Talpig vérben

A színpadon felállított falak a díszítők, a fények a világosítók hatáskörébe tartoznak, az összes többi berendezési tárgyról – a bútoroktól a folyó vízig – a kellékesek gondoskodnak. Kertész Zsolt az évtizedek során a bolhapiacok és a régiségkereskedések törzslátogatójává vált a színház miatt. Mindig nyitott szemmel jár, hiszen ami egy hétköznapi ember számára lom, a színházban kincset érhet. 

Minden produkció új kihívásokat tartogat. Az egyik legextrémebb feladatának emlékét meghökkentő fotó őrzi a kis­színház kelléktárának falán. A színpad alatt, esőkabátban áll egyik kezében egy levágott lábat tartva, tetőtől talpig vérben úszva.

 – A Balta a fejbe című elő­adásban az egyik szereplő feldarabolta karddal a másikat. Az én feladatom az volt, hogy a színpad alól a megfelelő pillanatban felnyújtsam a lábcsonkot, közben véres fecskendőkkel spricceljem tele a színpadot. Ráadásul a fülét is levágta, amit aztán meg kellett ennie. Ezt úgy tudtuk kivitelezni, hogy minden előadás előtt kifaragtam párizsiból egy fülformát, amit piros ételfestékkel itattam be – mesélte vidáman.

Terülj-terülj illúzió

Elárulta, a színpadon elfogyasztott ételek és italok te­kintetében is számos trükköt alkalmaznak. Az almakockák például a legideálisabb étekhelyettesítők, mert nem nehezítik a beszédet. A poharakban rendszerint whiskey helyett tea, pezsgő helyett traubi, bor helyett szörp pihen.

– A hányáshoz a legideálisabb a finomfőzelék, mert abban minden van – szögezte le mosolyogva.

Kedvencei a régi korokat idéző darabok, amelyek kapcsán mindig maximális korhűségre törekszik.

Együtt, vidáman

Elmondása alapján a reflektorfénybe soha nem vágyott, bár többször előfordult, hogy apróbb szerepekre felkérték a rendezők. A vastaps pedig a takarásba is behallatszik. Kollégái megbecsültségét nap mint nap érzi, akikkel kapcsolatban kifejtette: vidám alaptermészete révén soha nem volt gátja egy-egy jó mókának.

– A kétezres évek elején a Padlás produkcióban hangzott el, hogy „majd, ha piros hó esik”. A darabtemetésen kellékes kollégáimmal gondoskodtunk róla, hogy meg is történjen. Nagyon meglepődtek a színészek, de nagyon tetszett nekik. A napi feszültséget oldják a vicces történetek, amelyek próbák, előadás közben spontán alakulnak. Minden produkció csapatmunka, és én egy nagyon jó csapatnak vagyok a tagja. A közvetlen kellékes kollégáim, a műhelyek, a szcenikus és a jelmezasszisztens felkészült, profi munkája nélkül nem működne a varázslat – fejtette ki.

A teljes cikk a Délmagyar.hu oldalán olvasható.

--- fotó: Török János/Délmagyarország --