Fekete hattyú

Az előadásban megidézett kor egybeesik A hattyúk tava ősbemutatójának idejével (1877). Ugyanakkor a XIX. század második fele az elburjánzó elmegyógyintézetek, állati lelkek által 'megszállt' betegek, a mentális kórképek kínzásokkal és egyéb furcsa módszerekkel történő kezelésének időszaka is.

Egy ilyen műintézményben vergődik számos sorstársa mellett a skizofrén Odette – aki képzelgéseiben hattyúkirálynő; bálban, palotában jár, ki-be sétál múltja, jelene, sosemlesz jövője között, hiszen a fantázia szárnyalásának nem szabhat gátat a kórterem magánya vagy a kényszerzubbony. Utóbbi hosszú, madzagban végződő ujjai, mint megcsonkított hattyúszárnyak, az átváltozás pillanatát rögzítik. Már nem ember, még nem hattyú. Már nem egészséges, még nem élőhalott.

Körötte kettős kötődésű alakok: egyrészt leképezik az alapmű karaktereit, másrészt az intézet lakói vagy alkalmazottai. A Herceg anyja – gyógyító apáca. Alexander – medikustárs. Siegfried – a láncok és erőszak, a fizikai bántalmazás helyett a kedvességre és türelemre hangsúlyt fektető fiatal orvos. Professzor Rothbart, aki maréknyi gyógyszerrel, ágyhoz kötözéssel, hidegvizes-fejmosással űzi a Gonoszt. Ekkor hirtelen felbukkan a szabad külvilágból egy fekete ruhás lány, a nagy rivális, Odile, és Odette mesevilágból szőtt álmaiba is befészkeli magát. E látomásokban fekete hattyúként szegődik nyomába, és el akarja szakítani álmai hercegétől, a fiatal orvostól. Így mosódik valóság és képzelet egyetlen rémálommá össze. Rothbart minden kétségbeesett kísérlete dacára a szépséges, sorsa ellen hiába lázadó lányt nem lehet ép eszénél tartani; számára testi rabságának valósága helyett a hallucinációk szabadsága lesz a végső otthon: a hattyúk tava.

Csajkovszkij életére is rányomta bélyegét a félelemmel teli titkolózás, számtalanszor küzdött depresszióval, még a halált is megkísértve. Öngyógyításul, terápiás céllal írta ki magából az éteri Fehér és a szenvedélyes Fekete Hattyút, érzékeny, neurotikus lelke kivetüléseit. De, míg a klasszikus balettműben a hattyúlét a rabság metaforája – előadásunkban a szabadságé, megváltódásé.

„a jó győzelme a rossz, a fényé a sötétség fölött"

Odette – Miriam Munno

Odile – Diletta Ranuzzi / Letizia Melchiorre

Siegfried – Francesco Totaro / Vincze Lotár

Rothbart – Czár Gergely / Füzesi Csongor

Nővér – Nyeste Adrienn

Alexander – Kiss Róbert

Segédek – Füzesi Csongor / Czár Gergely, Vincze Lotár / Francesco Totaro

Lányok, hattyúk – ​Rudisch Boglárka, Alisa Kurilenkova, Letizia Melchiorre / Diletta Ranuzzi, Dorsich Hanna, Csató Málna

Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij

Fény: Szabó Dániel

Jelmez: Bianca Imelda Jeremias

Díszlet koncepció: Juronics Tamás

Díszlet terv, szcenika: Tóth Kázmér

Animáció: Madarász János, Madarász Gergő

Díszlet kivitelezés: Scabello

Dramaturg: Szokolai Brigitta

Asszisztens: Czár Gergely

Koreográfia: Juronics Tamás, Czár Gergely és a Társulat