Toronykőy Attila: „Donizetti és a Don Pasquale boldogságot ad”

– Rendezőként régi a kapcsolata a Don Pasqualével. De milyen volt az első találkozása a művel? Hallgatóként vagy nézőként történt?

– Nem hallgatóként és nem is nézőként, hanem a Szegedi Nemzeti Színházban, az Angyal Mária rendezte előadás asszisztenseként ismertem meg az operát. Épp csak kezdtem a pályát, és egy olyan gárdába csöppentem bele, amelynek tagjai – Gregor József, Vághelyi Gábor, Réti Csaba vagy a Szegedre a ’60-as évektől rendszeresen visszatérő Angyal Mária – jól ismerték egymást. Nemcsak a munkában voltak összeszokottak, de nagyon jó viszonyban is voltak egymással, ennek megfelelően az egész próbaidőszak olyan volt, mint maga a darab, mint amilyen Donizetti zenéje: kedélyes, sztorizgatós. Nagyon jól éreztük magunkat.

– Mélyvízként élte meg ezt a formátumos művészekkel teli közeget?

– Zeneileg nem, mert gyerekkoromban hegedülni tanultam, a kottát ismertem, de ezektől az „öreg rókáktól” tartottam. Féltem attól, hogyan fogadnak, és hogy befogadnak-e. De hamar megnyugodtam, mert láttam, hogy ezek az általam nagyon nagyra tartott művészek is emberek. Gregorban például az volt a csodálatos, hogy pontosan úgy, azzal a természetességgel viselkedett a színpadon is, mint az életben – ez adta az ő emberi és szakmai hitelességét. Vághelyivel egyébként nagy barátok voltak, egymást sógornak hívták, és ez a Don Pasqualéból jött. „Na, sógor” – mondja Malatestának a darabban, és ez annyira megmaradt közöttük, hogy utána így szólították egymást.

Később rendeztem operabeavatónak, majd Miskolcon az Operafesztiválon, és kétszer Gregorral Szegeden, tehát körülbelül harminc év telt el az első találkozás óta, és most is abszolút visszajött az egykori könnyedség, az olasz életérzés. Az előadásban építettünk erre és Jóska emlékére is. Több kifejezetten rá jellemző gesztust használ mindkét Don Pasquale, Cseh Antal és Kálmán Péter, akik erre azért is voltak nyitottak, mert nagyon szerették és tisztelték Gregort. Ezek vicces apróságok – például az, hogy a Hadaró duett generálpauzájában Gregor egy picit megtekerte a kezét, majd belecsapott a tenyerébe –, tehát aki nem ismerte őt, az nevet rajta, aki pedig ismerte, azt külön jó érzéssel töltheti el. Gregor József hivatkozási pont ma is, hozzá hasonló buffo ritkán születik; úgy gondolom, fontos, hogy egy ilyen formátumú művész emlékét így is életben tartsuk.

– Vegyes a szereplőgárda: a jelentős tapasztalattal rendelkező énekesek, köztük a világ nagy operaszínpadain rendszeresen fellépő Kálmán Péter mellett sok a pálya elején álló fiatal. Kivel hogyan foglalkozik ilyenkor? Mesélne ennek a pedagógiájáról?

– A jó színház titka a társulat, és az, ha a társulatban minden generáció képviselteti magát. A fiatalok hozzák a frissességet, az új gondolatokat, a tettvágyat és persze a tapasztalatlanságot, az idősebbeknek viszont ott a rutin. Mindig azt mondom a fiataloknak, hogy merjenek „lopni” az öregektől, ezért is kértem őket, jöjjenek be a próbákra, nézzék őket, mit és hogyan csinálnak, hogyan osztják be az energiákat, milyen gesztusokat használnak. Egy ilyen találkozás emberileg és szakmailag kölcsönösen izgalmas, az előadás szempontjából pedig megtermékenyítő lehet. A Don Pasquale próbafolyamata alatt is ezt éltem meg: miközben az idősebbek átadták a tudást és a tapasztalatot, a fiatalok példát kaptak arra, milyen utat lehet bejárni egy pályán, és valahogy ebben az ideális állapotban mindenki azt érezte, működik a világ, rend van, hiszen mindenek ellenére mégis lehet jó színházat csinálni.

– Az idő telik, az ember öregszik, tapasztalatot gyűjt, a saját bőrén vagy mások által tanul. Emiatt változott az, amit a történetről gondol?

– Más címet adnék az operának: Don Pasquale helyett Norinát emelném ki, és nem csupán azért, mert igazi jutalomjáték ez a szerep, hanem mert ő az, akit több oldalról, több helyzetben ismerünk meg. Csinos, fiatal, életvidám özvegy, majd eljátszik egy aggszüzet, akiből egy pillanat alatt vadmacska lesz, végül visszaváltozik azzá, ami valójában: egy szerelmes ifjú nővé. Igaz, hogy Malatesta keveri-kavarja az eseményeket, de Norina által döbben rá Don Pasquale, hogy mégiscsak jobb neki egyedül. Nem véletlenül került a plakátra a nekünk háttal üldögélő Don Pasquale, aki egy magányosan álló fát néz valahol Toszkána dimbes-dombos részén. Nem látjuk az arcát, de úgy képzelem, nem szomorú. Ugyan az egyedüllét az ő sorsa, de alapvetően jól érzi így magát. Kényelmes ember, a dolce far niente az ő stratégiája. És ez, az itáliai napsütés és az édes semmittevés életérzése a zenében is benne van. Donizetti boldogságot ad, különösen ilyenkor, télidőben, amikor hideg van és hosszúak az esték.

– Ennek a vibráló életörömnek a színpadi kifejezését kérte a látványtervezőtől, Matyi Ágotától is?

– Igen, azt is szerettem volna, hogy ha felmegy a függöny, azt lássuk: süt a nap. Mivel az olaszok a természettel együtt élnek, szerettem volna, ha a kert is megjelenik a színpadon – egy kert pedig burjánzó és színes. Annak viszont, hogy egyetlen díszletben játszunk, van egy praktikus oka is: a változások sokkal egyszerűbbek, ráadásul a második felvonásban Norina – Czeglédi Zsombor videóvetítésének köszönhetően – nem csupán átvitt értelemben tudja felrobbantani Don Pasquale kastélyát, azaz a kontrasztok is felerősíthetők.

A teljes interjú a PAPAGENO oldalán olvasható.