Fix kottaanyag mellett színészileg megőrizhetem a szabadságomat

„Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!” – mondta Pintér Béla a Parasztoperáról, melyben Bognár Anna az édesanyát fogja alakítani. Úgy véli, az a legszebb az előadásban, hogy egyaránt megnevettet és megríkat.

A próbák sűrűjében vagytok épp. Emlékszel még, mi volt az első reakciód, mikor felkértek az anya szerepére, mi motivált akkor?

• Amikor megkerestek egy napig fontolgattam az ajánlatot, bár a végén egyértelmű volt, hogy örömmel elfogadom. Előre leszerveztem ezt a másfél hónapnyi időszakot otthon, így amikor Szegedre érkezem, csak a Parasztoperára kell koncentrálnom. Gyerekelőadásaim folyamatosan vannak, vidékre is megyünk. Ahogy a kereskedelmi csatornákon egyre több sorozat fut, és a Netflix is elkezdett magyar szinkront készíteni, így ott sincs hiány munkából. Emellett van egy szervezet, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel játszom drámajátékokat, és felnőtt kommunikációs tréningeket is tartok pár éve, ahol színházi eszközökkel dolgozunk. Sok-sok irányzat, de szeretem ezt a mozaikos életet. Nekem így kerek, érdekel, mi mindenre használható a színház. Azon szoktam nevetni, hogy ha egy nap sok gyerekprogramom van, és este felnőtteknek játszom, akkor át kell kapcsolnom. Na, nem azért, mert gügyögnék, sőt. Ugyanúgy felnőttnek tekintem a gyereket, de más a tematika. A gyerekelőadásokban cica vagyok, aztán kakas, este meg olykor megölök valakit egy színpadon. Picit meg kell állnom és átgondolni a dolgokat. Egyébként Horgas Ádámmal többször dolgoztam együtt, és Barnák Lászlót is ismertem, az új emberekkel való találkozás lehetősége pedig inspirálóan hatott, a rendező Keresztes Attilával sem dolgoztam korábban együtt. Az újvidéki és a szegedi művészekre is kíváncsi voltam, a darab pedig magáért beszél. Pintér Béla előadásain nőttem fel. Megnéztem szinte az összes darabját, nagyon kedvelem a stílusát. Hatalmas találmány ez az előadás, a Parasztopera, nem véletlen játsszák még mindig.

Milyen elvárásokkal érkeztél meg Szegedre?

• Hatalmas kíváncsiság volt bennem, elvárás már kicsit kevesebb, mivel nem tudtam, merre is indulunk. Ez a darab fordított próbafolyamatot igényel, el kellett sajátítani egy alapot, mielőtt nekikezdünk a tényleges munkának. Annak idején Pintér Béla és társulata improvizatív módon állította színpadra. Megtanulták persze a dalokat, de a köztes, „énekelt beszédeket” folyamatosan alakították ki, formálták a legjobbá. Amikor jónak és véglegesnek gondolták, valaki lekottázta, mi már ezt kapjuk kézhez. Ők, ha úgy tetszik, spontán alakították ki a véglegeset, nekünk pedig úgy kellett megtanulni ezt a cirkalmas valamit, hogy később spontánná tudjuk tenni.

Ami a rendezést illeti, szeretem, ha kapok egy keretet. Aztán, ha kilógok belőle, megoldjuk. Keresztes Attilában, a rendezőnkben van egy érdekes kettősség. Irányít, elvár dolgokat, mégis szabadjára enged valahogy. A várost pedig megszerettem, a pesti rohanásból kiszakadva végre van időm körülnézni. Annak idején, gimnázium után leutaztunk ide egy barátnőmmel, felfedeztük például az újszegedi kempinget. Most próbálom bejárni az akkori útvonalakat nosztalgiából.

Mennyire áll közel ez a zenés világ, amelyet a darab képvisel?

• Szeretem a zenés szerepeket, de ez a legfurfangosabb fajta. Nem csak énekelgetünk, persze a hagyományos értelemben néhány dal hasonló funkciót tölt be, mint egy musicalben. Megállítja egy adott ponton a történetet, hogy azt ki lehessen bontani. Annyi a különbség, hogy minden párbeszéd énekelt. Izgalmas, mert megköti az embert, mégis át kell lényegülnünk közben. Szeretem, ha a fix kottaanyag mellett színészileg megőrizhetem a szabadságom, s itt ez megvalósul.

Borsos Beátával felváltva alakítjátok az édesanya szerepét. A való életben is jelen vagy ezen a poszton, és ugye gyerekkel is dolgozol együtt. Mennyi pluszt ad ez neked?

• Szerintem zsigerből átérezhető az anyaszerep, de persze segít a valós tapasztalás is. Kicsit megkönnyíti a dolgom. Van bőven mit felfedezni magamban, és érzékenyen érint egy-egy jelenet. Néha elkap, hogy végigsírnám az elejétől a végéig a darabot, de nyilván nem ez a dolgom. Ez a szép a Pintér Béla előadásokban: egyszerre tud sírni és nevetni a néző. Erre a darabra nyugodtan mondhatjuk, hogy érzelmi hullámvasút. Magasba tud emelni, onnan viszont nagyot zuhanhat az ember. Minden szereplőről lehetne egy önálló előadást készíteni szerintem, annyi minden áll mögöttük.