Étel só nélkül, élet színház nélkül – Interjú Barnák Lászlóval, a szegedi teátrum főigazgatójával

Izgalmas produkciókkal készül megünnepelni 90 éves jubileumát a Szegedi Szabadtéri Játékok. Van is ok az örömre, hiszen szép lassan újraindul a kulturális élet. Ám az óvatosságnak is helye van, ugyanúgy, mint a reménynek. Barnák Lászlóval, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójával a művészetbe vetett hit jegyében, a pandémia árnyékában, a színházi világon jóval túlmutató kérdésekről is beszélgettünk.

Egy színházban dolgozó embertől elvárható-e, hogy beoltassa magát koronavírus ellen?

Színházban a közvetlen testi kontaktus az egyik alapja a munkavégzésnek. A fodrász, aki sminkel, vagy parókát tesz föl, az öltöztető, aki a színészre ráadja a ruhát, vagy leveszi róla, a kellékes, aki tárgyakat ad a kézbe.
Szerintem elvárható, hogy felelősséggel gondolkodó munkatársak úgy döntsenek, igenis beoltatják magukat.
Ezek kényes munkajogi kérdésekhez vezethetnek és nyilván a jogszabályok a meghatározók. De olyan emberi, közösségi együttműködésről van szó, ami alapja kell, hogy legyen ennek a párbeszédnek. Mert amikor együtt dolgoznak húszan, harmincan, a többség be lesz oltva, és lesz egy valaki, aki nem esett át a betegségen és nem oltatja be magát, mert fél a tűtől, vagy azt gondolja, chipet ültetnek az agyába, annak el kell azon gondolkoznia – a nyájimmunitásra utalva –, hogy elmegy pásztornak és birkákat terelget, vagy közvetlen kapcsolatban dolgozik együtt másokkal. A példa sarkított, de igenis lehet olyan döntést hozni, hogy biztonsággal működjenek a dolgok.
Különben még meddig húzzuk ezt? Idén nyáron is elmarad minden?
Aztán ősszel megint, mert jön egy újabb vírus, vagy egy újabb mutáns? Az egészség a legfontosabb. De a színház, a kulturális terület, pont arról szól, amit most nem tudunk megcsinálni! Egy színész hónapok elteltével már nem megy be olyan magabiztosan a színpadra, mert átértékelődnek benne a dolgok, hiszen mindenkiben fölépül egy védelmi fal. Virtuális térben tűzfalat alkotunk, és nagyon nehezen fogjuk újra a közelünkbe engedni az embereket, vagy nyitjuk meg kapuinkat arra, hogy ismét közösségben dolgozzunk. Hogy újra kiálljunk a színpadra és együtt éljük meg ezeket az élményeket. Az elmagányosodás és az egyéni elszigetelődés felé mutat, ha elveszítjük mindezt. Egy intézményvezető felelőssége – főleg kulturális terület esetén – nem csak a működtetésről szól. Vigyázok a munkatársaimra, de nem engedhetem, hogy elhagyják magukat, vagy elveszítsék a kapcsolatukat azzal, amit addig az első helyen tartottak. Szenvedéllyel csinálták öt-tíz-húsz-harminc éve és most meginog bennük az önmaguk iránti bizalom. Ha én nem presszionálom őket, akkor lehet, azt mondják fél év múlva, hogy ne haragudj, nem tudok fölmenni a színpadra, mert begörcsöltem.

Sok ilyennel találkozol?

Olyan már volt, hogy valaki elgondolkodott, hogy nem is olyan fontos az a terület, amire az életét áldozta, 40-50-60 évesen. Akkor menjen el árufeltöltőnek, vagy mit csináljon? Kihez forduljon? Változtatni mindig lehet, de kérdés, kell-e? A rezgést életben kell tartani, hogy megmaradjon a szabadság iránti vágy. Hogy újra ki akarjak menni a szabadba, csillagokat nézni, de nem csak este nyolc előtt. Hogy végig tudok-e feküdni egy egész éjszakát a kertben és nézni a csillagokat – mert hagyják. Vagy elfelejtem mindezeket, beszorulok a monitor elé, és azt gondolom, teljes értékű életet élek – holott nem. Ezek a dolgok ennél sokkal távolabbra mutatnak, miközben azon kell görcsölni, mit mond ez, vagy az a jogszabály, ki lehet-e kötni azt, amiről nem rendelkezik.

A teljes interjú a Fidelio.hu oldalán olvasható.